Az ókori olimpiai (olümpiai) játékok

Az olimpiai játékokat figyelve bizonyára sokan elgondolkodnak azon, hogyan is alakult ki e versenyek megrendezésének szokása, és vajon meddig kell visszamennünk az idők távlatában ahhoz, hogy a kezdet kezdeteire bukkanjunk. Az újkori olimpiáknak az antik görög olimpiák voltak a példaképei. Valamikor a görög nép színe-java négyévenként összegyűlt a peloponnészoszi Olümpiában, hogy összemérje erejét, ügyességét, elfeledve a városállamok között dúló mindennemű ellentétet, harcot. Ennek mintájára jönnek össze ma a világ minden tájáról a versenyzők, szintén négyévenként, és emlékeztetőül ma is az ősi Olümpiában lobbantják fel a békét szimbolizáló lángot, és innen indítják útnak a játékok színhelyéül kijelölt városba a fáklyás stafétát.

Az olimpiai játékok kialakulásáról, eredetéről és kezdetéről megoszlóak a vélemények. Az ókori olümpiai játékok eredete, története sok gondot okozott a történelem kutatóknak. A játékok történelmi eredete a múlt ködébe vész, de számos legenda és mítosz foglalkozik vele.

Ugyan a történészek szerint már Kr. e. 1000 körül is rendezhettek sportversenyeket, de az első, amelyről írásos emlék is készült, az az 1. olimpiász 1. evében, vagyis az i. e. 776-ban megtartott olimpia egyetlen versenyszámból, a stadionfutásból állt. Ebben a legrövidebb és leggyorsabb futószámban, melynek pontos távja 192,27 m volt (Héraklész lábméretének négy százszorosa). A modern stadion szó ebből a hosszmérték-ből ered. Az olümpiai játékok voltak az elsők, ahol a hagyomány szerint bevezették az atlétikus meztelenséget és ekkor még egyszerre indultak az atléták.

A békét és a fegyverszünetet is magával hozó négy évente megrendezendő sporteseményen az ókorban csak a görögök és – a kocsiversenyt leszámítva – kizárólag férfiak vehettek részt. Egy módja volt a női részvételnek, ló- és kocsi tulajdonosként. i. e. 396-ban és i. e. 392-ben is Küniszka spártai hercegnő nyerte a négy lovas versenyt. Az atléták általában meztelenül versenyeztek, erre nemcsak az időjárás volt alkalmas, hanem a fesztivál részben az emberi test teljesítményének ünnepe is volt. A versenyzők alkalomadtán olívaolajat is használtak, amivel a testüket bekenték, nemcsak azért, hogy a bőrük sima és csúszós, hanem hogy vonzó is legyen.

Az eredetével foglalkozó mítoszok:

Az olimpiai játékok eredetét a görög elbeszélő hagyományok a vallási tárgyú ősi mítoszok világába vezetik vissza, de a korai görög irodalom is istenekkel, isteni sajátosságokkal felruházott hősökkel hozza kapcsolatba. Az olimpiai játékok alapítását három mítosz beszéli el, és azt Zeusz, Pelopsz és Héraklész nevéhez fűzi.

Zeuszról azt tartja a mítosz, hogy az Olümposzt elhagyva isteni atyjával, Kronosszal a Peloponnészosz félszigeten az Alpheiosz és Kladcosz folyók között húzódó Olümpiában küzdött a világ feletti uralomért, és az atyján aratott győzelme emlékére verseny játékokat rendezett. E versenyeken Apollón, a költészet és zene istene Hermészt, az istenek hírvivőjét futásban, Arészt, a hadistent pedig ökölvívásban győzte le.

Az olimpiai játékok mitikus eredetéről szóló másik monda szerint Pelopsz alapította a játékokat.

A Pelopsz-mondát többek között Pauszaniasz kisázsiai eredetű geográfus (i. sz. 2. sz.) jegyezte fel. Az „archeológiái séták” műfajának ez az ókori kezdeményezője „Perihégészisztész Helladosz” (Görögország körüljárása) című munkájában azt írja, hogy körülbelül ötven esztendővel a vízözön után a Krétáról bevándorolt Klümenosz, Kardüsz fia az idai Héraklész tiszteletére „szervezte” az olimpiai játékokat. Majd miután Endümión, Aethliosz fia elűzte a hatalomból Klümenoszt, pályadíjul tűzte ki fiainak Olümpia királyságát. Csak egy emberöltővel (33 év) Endümión után „következett” Pelopsz.

A mítosz úgy beszéli el, hogy az éliszi Pisza királyának, Oinomaosznak - a hadisten, Arész fiának - azt jósolták, hogy veje lesz a gyilkosa. Egyetlen leánya, Hippodamcia házasságát azzal igyekezett megakadályozni, hogy minden kérőt kocsiversenyre kényszerítőtt. Lovainak gyorsaságával és Mürtilosz nevű kocsisának csalárdságával azonban egyik pályázónak sem sikerült megbirkóznia. A verseny elején Mürtilosz maga elé engedte a kérőket, amikor pedig a hátuk mögé került, a király leszúrta őket.

Már tizenhárom ifjú esett áldozatul, amikor megérkezett a kisázsiai Lídiából Pelopsz - a Peloponnészosznak, azaz „Pelopsz-szigeté”-nek névadó hőse -, akit a szépséges királyleány híre hozott ide. Arról is tudott, hogy Hippodameia a király kocsisának, Mürtilosznak ugyan csak tetszik. Mürtilosz azonban nem mert versenyre kelni urával. Pelopsz esküvel ígérte, hogy győzelme esetén megosztja vele a boldogságát. A kocsis hajlott a szóra, elárulta Oinomaoszt. Kiszedte a kerékszegeket kocsijából, s viasszal pótolta őket. így aztán a verseny közben széjjelesett a kocsi, és a megbokrosodott lovak halálra taposták a ke- gyetlen uralkodót. Pelopsz feleségül vette Hippodameiát, és Pisza királya lett. Győzelme színhelyén, az Alpheiosz folyó partján később Zeusz tiszteletére versenyt rendezett, és ezzel megalapította az olimpiai játékokat. Pindarosz, a görög lantosok fejedelme (i. c. 5. sz.) 1. olimpiai ódájában azt írja Pelopszról, hogy valamennyi elődjénél fényesebben rendezte meg a játékokat.

A mítosz e változatában Pelopsz áldozati ajándékként mutatta be a fényes verseny küzdelmet Zeusznak. E példa arra ösztönözte a görögöket, hogy az olimpiai játékok színhelyén állandóan érezzék isteneik jelenlétét, magukban a játékokban pedig legfőbb istenüknek, Zeusznak művét lássák.

Az olimpiák alapítója - egy harmadik mondakör szerint Héraklész. a hérósz, aki ellenállhatatlan hősi erőt nyert Zeusztól, az istenek atyjától. A mitológia két Héra kiészt ismer, és az olimpiák mondabeli alapítását az idai és a thébai Héraklész nevével is összefüggésbe hozza.

Az egyik szerint Héraklész a játékokat Zeusz gyermekkorában rendezte. Amikor Rheia, Kronosz felesége legkisebb gyermekét, Zeuszt várta, Kréta szigetére bujdosott ura elől, mert az valamennyi újszülöttjét lenyelte. Az aggódó istenanya a szigeten szülte meg a fiát. Nevelését az Ida hegyén élő óriásokra, az ún. daktüloszokra bízta. Azt tartja róluk a monda, hogy ők tanították meg a helléneket a lantverés művészetére. Számukat tekintve ebben az időben öten voltak, éspedig Héraklész, Paiónaiosz, Epimédész, lasziosz és Idasz. Később az öt testvér Olümpiába került. Itt Héraklész - köztük a legidősebb - egymás mellé állította testvéreit, hogy futásban mérjék össze erejüket. A győztest vad olajfa ágával koszorúzta meg.

Az idai Héraklész rendezte meg tehát először az általa olimpiainak nevezett versenyt. Ekkor rendelte el azt is, hogy a játékokat minden ötödik évben tartsák meg. (Az olimpiákat négyévenként rendezték, mert a görögök - a kronográfusok magyarázata szerint - a négyéves új periódus első évét úgy tekintették, mintha az az előzőnek ötödik éve lenne.)

A másik Héraklész a görög mítoszok szerint a hellászbeli Thébai városában született.

Héraklész a szószegő királyon úgy vett elégtételt, hogy argosziakból, thébaiakból és arkadiaiakból álló hadsereggel megtámadta és el is foglalta Éliszt. A zsákmányból pedig - Pindarosz II. olimpiai ódája szerint is ő alapította meg az ünnepi játékokat. A kocsiversenyek győztesei között volt lolaosz, aki Héraklész kancályával hajtott; az arkadiai lasziosz a lóversenyben, Tündareosz fiai közül Kasztór a futásban, a másik - Polüdeukész - az ökölvívásban győzött. Azt tartották, hogy a birkózásban és a pankrationban maga Héraklész lett az olimpiai győztes.

Fejlődése és versenyszámok kialakulása:

Az első játékokon kizárólag stadionfutás (sztadion) volt, melynek hossza 182,88 - 192,27 méterre tehető. A verseny egy napig tartott és ezt az egy versenyszámot az éliszi Koroibosz nyerte. Az egy stadionnyi, azaz 192 méteres táv lefutása volt az ókori olimpiák klasszikus sprinterszáma.

I. e. 724-ben, a 14. játékokon megrendezték az első kettős stadionfutást (diaulosz, 365,76-384,54 méter, összevethető a mai 400 méteres síkfutással).

Már a következő, 15. játékokon, i. e. 720-ban a hosszútávfutást (dolikhosz, ennek távja változó, először talán hét stadion volt) is felvették a versenyek közé. Ezek tehát valamennyien futószámok és egyelőre nem sok közük volt a görög sport élet teljességéhez, ahol mindenféle versenytípus jelen volt már a küzdősportoktól a lovas játékokig.

I. e. 708-ban, a 18. olümpiai játékokon csatlakozott a programhoz az öttusa (pentathlon), ami stadionfutásból, távolugrásból, diszkoszvetésből, gerelyhajításból és birkózásból állt. Aki három versenyszámot megnyert, az automatikusan megnyerte a versenyt. A versenyprogram utolsó két számát nem is rendezték meg, ha már volt hármas győztes (ez nem azonos a triasztésszel), mivel a győztes már megvolt és a görögök sosem voltak másra kíváncsiak, csak a győztesre. Nem ismerték a második és harmadik helyezett díjazását

I. e. 688-ban ezeket követte az ökölvívás (pügmé), ekkor lett két napossá a rendezvény. I. e. 680-ban a négyesfogathajtás (tethrippón). Ehhez a stadion mellett hippodromot is építettek.

A játékok népszerűsége az időszámításunk előtti 6. században nőtt nagyra, ekkor alakultak ki a rendezési szabályok: a versengést négyévente tartották, a nyári napforduló idején, az esemény havában az éppen háborút vívó városállamok tűzszünetet hirdettek. A városállamok a „hazai selejtezők” után küldték el Olümpiába legkiválóbb versenyzőket, hogy az öt napig tartó játékokon elsősorban futásban, ugrásban, diszkoszvetésben, gerelyhajításban, kocsihajtásban és birkózásban mérjék össze az erejüket.

Harminckét évnek kellett eltelnie, mire a 33. játékokon a lovas versenyt is bevezették (hipposzkelétikón, amit tethripponnal, négy lovas szekérrel futottak). Ugyanekkor szerepelt először a pankráció, ami az ökölvívás és a birkózás nem éppen veszélytelen keveréke.

I. e. 520-tól, utolsóként a legősibb sportágat, a fegyveres futást (hoplitodromosz) is felvették a versenyszámok közé.

Ekkorra már öt napig tartott a rendezvény.

I. e. 724 óta a győztesek a szent olajfáról aranykéssel levágott olajágból font koszorút kaptak, életnagyságú szobrot készítettek róluk és teljes ellátásban részesültek városállamukban.

Az egyes versenyek végén a kikiáltó hirdette ki a bajnokokat, közben felolvasták az apjuk nevét is, és egy zöld pálmaággal illették őket. Kaptak egy piros szalagot is, amelyet a kezükre vagy a lábukra kötöttek. Az olimpiai játékok utolsó napján olajfa koszorút helyeztek a nyertesek fejére. Az olajágakat a szentnek tartott olajfáról mindig egy olyan kisfiú metszette le aranykéssel, akinek még mindkét szülője élt. Talán ma egy kicsit furcsának hangzik, de a bajnokoknak szobrot is emeltek Olümpia szent ligetében. Az otthonába hazatérő győztest nagy megbecsülés övezte haláláig. Nem kellett adót fizetnie, ingyen jegyet kapott a színházi előadásokra, államköltségen élt, sőt még pénz- és természetbeni juttatásokban is részesült. Egyszóval, megérte olimpiai bajnoknak lenni! A győzelemig kemény és fáradságos munkával jutottak el a sportolók. Az évek során alapítottak egy felkészítő iskolát is a sportolóknak, amely Kr. e. 588 és Kr. e. 488 között állt Krotón városállamban.

Csak egyéni versenyszámokat tartottak, a csapatverseny ismeretlen volt számukra.

Az utolsó feljegyzett ókori olimpia 261-ben volt, de még száz év múlva is tudunk versenyekről ezen a helyen.

Hérodotosz történész szerint a játékok kizárólagos jellege Kr. e. 500 körül ingott meg, amikor egy Alexandrosz nevű makedón herceg akart elindulni az egyik számban. A többi versenyző megpróbálta megakadályozni a részvételét, így a férfinak be kellett bizonyítania, hogy a származása és az ősei valóban görögök voltak. Később azonban egyre több nem görög – barbárnak nevezett – atléta mérhette össze képességeit a hellászi sportolókkal.

Az Élisz-Pisza konfliktussal kapcsolatos az első női játékok, a Héraia születése, ami az olümpiai stadionban tartottak. Eredetileg csak futóversenyből állt. Egyes források – mint Pauszaniasz könyve (Görögország leírása) – szerint Hippodameia gyűjtötte össze a tizenhat nőt, és tette meg őket a Héraia felügyelőivé hálául Pelopsszal kötött házasságáért. Mások szerint a tizenhat nő békeközvetítő volt Pisza és Élisz között és politikai rátermettségük okán lettek a Héraia felügyelői.

I. e. 12-ben Nagy Heródes anyagilag támogatta az olümpiai játékokat, hogy segítse a jövőbeli fennmaradását.

Végül a játékokat vagy, I. Theodosius római császár 393-ban betiltotta az ókori olimpiai játékokat a kereszténység pogányság elleni harcának nevében. Az olümpiai helyszín fennmaradt egészen addig, amíg a 6. században egy földrengés romba nem döntötte.

A szabályokat nagyon komolyan vették: a versenyszámokban csalni az istenek megsértése volt. Ezért a versenyzők és a bírák egy szelet vaddisznóhús felett esküt tettek, hogy végig tisztességesen járnak el.

Az ókori olimpiákat csak férfiak látogathatták, nők és asszonyok nem - kivételt csupán Démétér szűz papnője képviselt. Aki ezt a szabályt megszegte, azt a Typaion hegyről a szakadékba lökték. Egyetlen asszony akadt csupán, aki ellenállt ennek a szabálynak mégsem büntették meg. Kallipateira igazi sportoló családban nőtt fel: édesapja, három bátyja, unokaöccse, sőt fia is olimpiai bajnok volt. Amikor férje meghalt, Kallipateira átvette fia edzésének irányítását. Az olimpiára aztán férfinak álcázva bejutott, ám Peisirodos győzelmekor izgalmában ledobta álruháját, leleplezve ezzel asszonyi mivoltát. A büntetést csak családja sportsikereire való tekintettel úszta meg. Ellenben esete precedenst teremtett: ettől kezdve az edzőknek minden olimpiai előtt meztelenül is meg kellett mutatkozniuk, kizárva a csalás lehetőségét.

A stadionfutáshoz csatlakozott egy kis idő múltán a birkózás, az ökölvívás, a pankráció, a kocsiverseny, számos futószám és a penthathlon is. Bár először ágyékkötőben versenyeztek a sportolók, Kr. e. 720-tól egyre többen hagyták el a ruházatot, egészen addig, amíg már a meztelen testtel való versenyzés vált a megszokottá, amely több szempontból is előnyös volt.

Az ókori olimpiák sikere a résztvevõk felkészültségén múlott, de a helyezések korrekt megítélésében nagy szerep jutott a versenybíróknak is.

Az olimpiai játékok vallási ünnepségek voltak, így az állam (Élisz) szervezte azokat, s felelt gondtalan lebonyolításért. Minden olimpiai játék idejére különleges tisztviselõket választottak, hellanodikészeket, vagyis hellénbírókat. Megbízatásuk kizárólag az olimpiák idejére vonatkozott, számuk először 2 volt, majd a Kr.e. V. sz. elején 10 lett. Élisz polgárai elõször népszavazáson döntöttek a lehetséges személyekrõl, majd sorsolás útján döntöttek arról, hogy a listára kerültek közül kik lesznek a bírók.

Feladatkörük igen kiterjedt volt, a modern olimpiai bizottság, a versenybírók (bírák) és a játékvezetők szerepét együttesen végezték. Munkájuk végzése közben különleges bíbor öltözéket viseltek, amely a tisztség és tekintély szimbóluma volt az ókori világban. Fizetést nem kaptak, ők maguk járultak hozzá tetemes vagyonuk révén a játékok költségeihez. Erre annál is nagyobb szükség volt, mivel a nézõk nem fizettek belépődíjat. A bírák felügyeleti szerve az olimpiai tanács volt, amelyet Kr.e. 400-ban alapítottak.

A bírák újításokat nem vezethettek be, csak kisebb korrekciókat javasolhattak, s hajthattak végre, pl. a versenyszámok sorrendjére vonatkozókat. Magukat a szabályokat egy különleges bizottság állította össze, melynek tagjait nomographoinak (törvényalkotók) nevezték. Õk igazították el az olimpiák előtt a bírákat is. A nomographoi felelőssége messze túlmutatott a játékokon. Mint manapság, úgy az ókorban is erkölcsi és politikai súlya is volt döntéseiknek.

Sportágak

Eleinte a játékok egyetlen versenyszámból, a stadionfutásból álltak. Euszebiosz (Kr. u. 260-340) szerint Kr. e. 776-ban az éliszi Koroibosz nyert, aki szakácsként dolgozott. Miután õ volt az elsõ olyan gyõztes, akinek a neve fennmaradt, az olimpiákat ettõl a dátumtól számolják. A 14. olimpiától kezdve a kétszeres stadionfutás, majd a fegyveres futás (65. olimpia), a birkózás, a pentatlon (mindkettõ a 18. olimpián), az ökölvívás (23. olimpia), a kocsiversenyek (25. olimpia), valamint a pankráció és a lóverseny (mindkettõ a 33. olimpián) került fel a programba. Kr. e. 632-tõl (a 37. versenyen) kezdve a gyermekek, míg Kr. e. 396-tól (96. viadal) a kikiáltók és a trombitások olimpiáját is megrendezték.

Futás

Olympiában a futás négy fajtáját ismerték. A legismertebb a stadionfutás (192,28 méter) volt, amit a legelsõ olimpia óta (Kr. e. 776) megrendeztek. De meghonosodott a kétszeres stadionfutás (ami tulajdonképpen a középtávnak felelt meg), a hosszútávfutás (ami a mai 3 mérföldes versenynek felelne meg), valamint a fegyveres futás is. A pálya mellett három buzdító tábla volt (ne hagyd magad, gyerünk, fordulj), melyekrõl a meztelenül futó versenyzők tájékozódhattak, hogy a táv melyik részén járnak.

Pentatlon

Az ókori öttusa versenyek Kr. e. 708-ban, a 18. olimpián rendezték meg először. Öt számból állt: diszkoszvetés, gerelyhajítás, távolugrás, futás és a birkózás. Utóbbi kettõ szerepelt külön is a pánhellén játékokon, ám a diszkoszvetést, a gerelyhajítást, valamint a távolugrást csak a pentatlon részeként rendezték meg. Előfordult ugyan néhány elvetélt kísérlet az ökölvívás meghonosítására is az ötpróba berkein belül, ám a boksz külön sportágként jobban érvényesült. Nem véletlenül nevezte Arisztotelész az öttusát a sportok királyának, mondván "a pentatlon a legjobb, mert kiválóan ötvözi az erõt és a gyorsaságot."

Birkózás

Plutarkhosz a legmesterkéltebb és legbonyolultabb atlétikai viadalnak nevezte az izomzatot és az ügyességet legjobban igénybe vevõ sportágat. A görög mítoszok egyértelmûen a férfierõ megtestesítõjétől, Heraklésztõl származtatják kialakulását, aki mint a legkiválóbb birkózó roppant erejével óriásokat és szörnyetegeket egyaránt legyõzött. Elõször a 18. olimpián szerepelt önálló versenyszámként. A birkózásban valószínûleg az volt a gyõztes, aki ellenfelét háromszor földre teperte. Számos fogás engedett volt, úgy mint a gáncsolás, a fojtogatás(!), a kéz vagy az ujj kicsavarása. A helyszín általában az atlétikai versenyek színhelyén, a stadionban zajlott, lehetõségek szerint puha talajon.

Ökölvívás

Eleinte - a napjainkban használatos kesztyû elõdjeként - ökörbõrbõl vágott szíjakkal tompították (?) az ütéseket a versenyzõk, késõbb azonban (ahogy a szakirodalom fogalmaz: az atlétika fejlődése miatt) kialakult több válfaja is. A szíjakra legtöbbször szegeket, de legalább ólombütyköket illesztettek, amelyek akár a vesztes halálát is okozhatták. A késő kori írók említést tesznek a fülvédõk használatáról, amelyek legalább a fület óvták a nagyobb sérülésektõl. A boksz legfõbb védnökének Apolló számított.

Pankráció

Az ökölvívásnak és a birkózásnak egyfajta keverékébõl alakult ki a sportág, amelyet sokan a legfáradtságosabb versenyszámnak tartottak. A szabályok szerint az álló küzdelem folytán mikor az egyik fél megingott, s a másik földre döntötte, addig hempergőztek egymást ütve, rúgva, fojtogatva, míg valamelyik teljes kimerülésben karját magasba nyújtva nem jelezte, hogy feladja a küzdelmet.

Lóversenyek

Minden ünnep versenyei közül a legérdekesebbek és leginkább közönség csalogatóbbak a lóversenyek voltak. A görögök a verseny két fajtáját ismerték: a lovagló verseny, illetve a kocsiversenyeket. Az olimpiákon elõször a négyesfogatok versenyét rendezték meg (25. olimpia), ezt követte a versenylovaglás (33. olimpia), majd a kocsi- és lóversenyek. A versenyek a szabad mezõn folytak, a pályát hippodromnak nevezték. A lóversenyek általános elterjedése és közkedveltsége azt eredményezte, hogy idõvel az elõkelõ úri nõk is hódoltak a sportágnak. A legelsõ, kinek lovai díjai nyertek Olympiában, Agesilaus húga, Cynisea volt.