Ju Jitsu

A ju jitsu (jelentése: lágy művészet), a legenda szerint, Japán ősi isteneitől (Kajima és Kadori) származik.

A japán harci művészetek már a legrégebbi időkben is, fegyvertelen formák köré csoportosultak. Gyakran egészítették ki azonban a fegyvertelen formákat eszközhasználattal, és előfordult ez fordítva is, hogy a fegyveres harcos - ha arra a helyzet kényszerítette - puszta kézzel küzdött tovább.

A harc, a küzdelem egyidős az emberiséggel. Minden korban kiemelkedő fontossággal bírt a harci és küzdő technikák, taktikák, stratégiák mind magasabb fokon való elsajátítása és folyamatos fejlesztése. Egy mondás szerint az emberek nem változnak, a történelem gyakran ismétli önmagát, csupán egyre hatékonyabb eszközöket alkotunk…

A 'közös ős' teóriában lehet némi igazság, mert például az eredeti karate igen közel áll a ju-jitsuhoz, ha nem annak okinawai formája. A 'te': kéz művészete kétségkívül okinawai eredetű, bár - amelyhez Okinawa is tartozott - nagyjából ugyanazokat a technikákat, formulákat tartalmazta, mint a japán harci művészetek. Az okinawa-te-nek feltehetően két fő vonulata volt. A shuri-te, amely Temari és Shuri városok körül fejlődött, és a shorei-te, amely a Ryukyu-szigetek fővárosa, Naha vidékén alakult ki. A két stílus nemcsak keletkezési helyét, de funkcióját tekintve is különbözik.

A japán középkor ugyanúgy a háborúkról szólt mint az európai, így adott volt a folyamatos lehetőség a technikák, taktikák, stratégiák csiszolására, fejlesztésére.

A feudális Japánban aranykorukat élték a különböző harcművészeti iskolák (ryu), hiszen a rendszer működtetéséhez elengedhetetlen társadalmi réteg, a szamurájok képzésének szerves része a ju jitsu ryuk minél átfogóbb ismerete. Ebben az időszakban igen sok ryu létezett. A szamurájok nem dolgozhattak, így minden idejüket a legfontosabb feladatuk ellátására fordították, amely uruk szolgálata volt. Ezt a mindent felülíró kötelezettséget, tudásuk minél tökéletesebbre csiszolásával valósíthatták meg leginkább. Ebben az időszakban Japán gyakorlatilag bezárta kapuit a külvilág előtt, és ez így is maradt egészen a XVIII. század végéig, majd a XIX. század közepén a sógunátus összeomlott és kezdetét vette a Meidzsi korszak, ami egyet jelentett azzal, Japán kitárta ajtóit a világ felé.

Rövid idő alatt a nyugati eszmék teret nyertek, a régi értékek feledésbe merültek, sőt sok hagyományt, tradíciót betiltottak (pl. kard viselés). A szamurájok korának bealkonyult. Természetesen velük együtt a ju jitsu is hanyatlásnak indult, kevés kivételtől eltekintve eltűntek a régi iskolák meghaltak a mesterek, akikkel gyakran  a tudásuk  is a sírba szállt.

A XIX. század végén az okinawa-te, mint karate-jitsu vált ismertté. A karate-jitsu sokféle ju-jitsu úthoz hasonlít. Ami azonban leginkább állandó benne az az, hogy hangsúlyozottan előnyben részesíti az ütés-, rúgástechnikákat a dobások és a kulcsok alkalmazásával szemben. Ebből a korszakból olyan meghatározó személyiségek kerültek ki, akik a későbbiekben az általuk tanult ryu ismeretanyagát felhasználva megalkották saját stílusukat. Közülük a két legismertebb, Morihei Ueshiba az aikido megalapítója, valamint Jigoro Kano a judo szülőatyja.

Japánban a ju-jitsu befolyásolta a karate fejlődését. Ugyanis a nagy mesterek szinte mindegyike foglalkozott ju-jitsuval és mesterfokozatot is elértek ebben a harci művészetben. Például Minoru Mochizuki, a Yoseikan budo megalapítójának magas fokozata volt daito-ryuban, shinto-ryuban és kito-ryuban is. A wado-ryut, vagy ahogyan néha nevezik, wado-kai-t, professzor Ohtsuka alapította, aki kora ifjúságától gyakorolta a shinnoshindo-ryu ju-jitsut.